Na jól van, beszélj már önmagaddal, de ne úgy, mint akik azt hitték – mint amikor a Lipótmezőn voltam a Sárga Házban – hogy komplett őrült vagyok. Hát, hogy beszéljek önmagammal? Magamban? Ne! Fogj egy sámlit és ülj a tükör elé! – és felkiáltok: jé ott vagyok! Erre megszólal a tükör: mit akarsz mondani Kálmán? Mondom a tükörképemnek: én nem Kálmán, én Som Lajos vagyok, de valószínű Te vagy Som Kálmán, az én klónozott ikertestvérem. Azt válaszolja: én vagyok Som Lajos, Te pedig Som Kálmán. Lakonikusan közlöm vele: te vagy a Kálmán, én vagyok a Lajos. Jó Lajos, akkor beszélgessünk, éppen ráérek. De azt, hogy belém akarod szuggerálni, hogy őrült vagyok, ez nagyon emlékeztet engem a diliházra, ahol egy KRÍZIS IDIÓTA, SZIPOLÓGUS, LIPÓT, LIPÓTMEZEI CSI-CSI is ezt próbálta belém szuggerálni. Már az antré sem volt jó részéről, ennek a kerekfejű- fagymarta-napsütötte diplomásnak felém, amikor szokás szerint – mert én mindenkinek előre köszönök – köszöntem neki. Válaszul annyit mondott: mit köszön maga nekem? (Egyáltalán nem szeretem, ha engem magáznak, mert vagy önözzük egymást, vagy pertu viszonyban vagyunk.)...

... Miután négyszer voltam diliházban, rájöttem, hogy ugyanúgy, mint a börtönökben, vannak besúgók, akik mindent jelentenek. Sok nővér szadista volt, aki gumikesztyűt húzva, boldogan turkált a hátsórészemben: azt hittem keres valamit. A Lipóton a 150 kilós Ursula nővér – miután a reggeli gyógyszerosztásnál legyógyszerezett, majd rám ugrott, a büdös, hónaljszagú, nőnek nem nevezhető némber – és öt órára, kezeimnél és lábaimnál fogva, kikötözött az ágyamhoz...