Ülök Roxanával a padon és jön Tibi, cserpákja a földet veri. Mondom neki: szevasz Tibi. Morog valamit és lezuttyan mellém a padra. Mondom neki: mi van Tibi? Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. De mondod. Nem mondom. Na jó, akkor mondom én.
Átvert az asszony, igaz? Tibi még mindig hallgat, de én tudom, szerelmi csalódása van. Látom is rajta, ezért megpróbálom a másik oldalról megközelíteni a dolgot, az erősek oldaláról. Tudod Tibi, hogy a fák erősek és az égbe nyúlnak, de ledönthetők. Viszont gyökerei a mélybe nyúlnak, erősek és elpusztíthatatlanok. Tibi megint nem reagál, csak nézi lógó cserpákjával a cipőjét. Mondom ne-ki: ne akarj az agyadban rendet rakni, mert csak a hülye rak maga után rendet, viszont az okos uralkodik a káosz felett, és ne felejtsd el, hogy a tisztánlátáshoz idő kell, a jót megszokni könnyű, csak leszokni nehéz róla. Ha már benne vagyok az okításban, mondom Tibinek: mindenki maga ássa sírját, és veri a szeget koporsójába. Még mindig hallgat, de én folytatom. Mindent és mindenkit legyőz, aki önmagát legyőzi, mert minden akaratnak rendelt ideje van, ahogy rendelt ideje van mindennek. Na Tibi, én visszaszerzem Neked az asszonyt, tudom milyen vagy, és hogy belepusztulsz ebbe az állapotba, ha így marad. Ha van nálad papír és ceruza, írd, ha nem, adok, vagy tanuld meg ezt a rövid verset, amelynek a címe:

MIKOR UTOLJÁRA MEGCSÓKOLTÁL

Mikor utoljára megcsókoltál
Rájöttem elveszítettelek
De azért mindig emlékszem arra
Hogy valaha a vállamon pihentél
Nem akarok belehalni a szerelmedbe
Ezért csak egyet tehetsz
Hogy SZERESS!